Történet a gólyáról, aki mindig bánatosan ment el és vidáman tért vissza. Jó olvasást! 

Egy nyári napon a hűs tornácon uzsonnáztunk, mikor apám egyszer csak fölmutatott a levegőbe és így szólt:
- Ni, a gólya!
Egy gólya jött szokatlanul nehéz repüléssel. Egyszer csak leereszti a szárnyát és lebukik az eperfánkra.
Az ágak megtöredeztek alatta és az udvarra hullt. Csaknem élettelenül feküdt a porban. Odafutunk hozzá. Valaki meglőtte.
- Bizonyosan gémnek nézte valami rövidlátó vadász - mondja az apám. - Mert gólyát nem szokás lőni. A gólya derék állat: pusztítja a békát az egeret, cserebogarakat. Azt tartják róla, hogy amelyik házon fészket rak, oda nem üt a mennykő.
Azzal bekötötte a gólya szárnyát vizes ruhával. Puha vattával. Beletettük a gólyát a nagy tyúkketrecbe, hogy ne zavarja semmi más állat. Szomorúan, bágyadtan feküdt ott. Szedtünk neki cserebogarakat, de nem nyúlt semmihez. Sajnáltuk a beteg vendéget, de nem segíthettünk rajta.
Annál nagyobb volt az örömünk, mikor másnap reggel már állva találtuk a ketrecben. Búsan kelepelt ott, és amikor közel mentünk hozzá nagyokat ugrott. Félt tőlünk.
De csakhamar észrevette, hogy jóakarói vagyunk. Néhány nap múlva már annyira megszelídült, hogy kíváncsian kukucskált ránk, mikor ennivalót vittünk neki, sőt a kezünkből is elvette a cserebogarat.
Akkor kibocsátottuk. Megmaradt az udvaron és átvette az uralkodást. A macskát kivéve minden állat úrnak tekintette. Rendet teremtett a verekedő kakasok között. Elűzte a szomszéd kutyákat az udvarról, és amit kapott a konyháról, abból jószívűen juttatott a baromfiaknak is.
Ma is magam előtt látom, amint ott áll komolyan és méltóságosan a konyhaajtó előtt, éspedig rendesen egy lábon, mintha a másik lába fölösleges volna.
Hanem mikor kirepült egy darab hús az udvarra, egyszerre odaugrál és egy erős csípéssel elűzi a cicát, felkapja a jó falatot és elnyeli.
A cica eliramodik, és a kapufélfa tetejéről lesi haragos szemhunyorgatással, hogy a gólya mennyi jó ennivalót elkaparint előle.
Mikor künn vacsoráztunk az eperfa alatt, akkor is ott ugrál körülöttünk, és a kezünkből fogadja el a kenyérdarabokat.
Megszokott, jó barátunk lett a gólya. Ahogy a kutya őrzi más helyen az udvart, úgy őrizte a gólya a miénket. Idegen tyúk, liba nem jöhetett hozzánk. Haragos kelepeléssel elverte azonnal.
De jött az ősz. Az eperfa levelei megsárgultak, lehullottak. A magasban utazó gólyacsoportok szálltak el fölöttünk. A mi gólyánk félszemmel felnézett rájuk. És szomorú volt. Az utazó gólyák lekelepeltek hozzá. Ő visszakelepelt.
Vajon mit felelt nekik ezen a különös gólyanyelven?
- Elrepülne a mi gólyánk is, ha tudna - mondotta az apám.
Alighogy ezt kimondta, a gólya megcsattogtatja szárnyát, és egy kereket fordulva, az udvar közepén fölrepül. Nyakát hosszan előrenyújtva, s lábait hátraeresztve repül a magasban. Ott csak olykor-olykor lebbenti meg a szárnyát, mintha úsznék a levegőben. Darabig a házunk fölött szállongott, mintha búcsúznék tőlünk. Aztán elrepült dél irányában, s egy gólyacsoport után eltűnt a levegőben.
Hát ezt kelepelték gólyanyelven. Mindnyájan kedvetlenek voltunk. Én is sírtam.
- Ejnye, csúnya gólya - mondottam -, nem szép, hogy itthagy bennünket.
Az udvar puszta és elhagyott volt utána. Még a decemberi hóban is kerestem a lába nyomát, gondoltam, hogy tán megbánta tettét, és visszajött. De csak tyúknyomok voltak a hóban.
Hanem, amikor elmúlt a tél, egy tavaszi reggelen erős kelepelés ébresztett föl bennünket.
- Kelep, kelep! Itt vagyok!
Megjött a gólyánk. Büszkén és vidáman ugrált föl és alá az udvaron. Köszöngetett a tyúkoknak, libáknak, kacsáknak, kakasoknak.
Aztán nem is egyedül volt, hanem egy másik gólyával. Elhozta valami jópajtását.
Az új gólya bátortalanul álldogált az udvaron. Fölugrott a kút kávájára, mikor az apám kilépett hozzájuk. Látszott rajta, hogy idegennek érzi magát.
Hanem bezzeg a mi gólyánk nem félt az apámtól. Olyan gólyatáncot járt körülötte, hogy színházban lehetne mutogatni.
- Jól van, jól, bolondos gólyánk - szólt az apám. - Isten hozott. Vártunk is. Készíts itt a pajtásoddal fészket, s megleszünk jó barátságban.
Egy rossz kereket cipelt föl a Gyuri inas az eperfa tetejére. Megkötözte fönn. Meg is drótozta gondosan, hogy le ne essék. A két gólya azonnal elkezdte a fészekrakást. Olyan szép, boglyas fészket raktak, hogy egy királysas is meglakhatott volna benne.
A nyár közepén már gyönyörű kis piros orrú gólyák kandikáltak le a fészekből, s a két öreg gólya buzgón hordta nekik a rétről az ennivalót. Néha a konyháról is.
Azóta mindig van gólyánk. Ősszel elrepülnek. Tavasszal visszajönnek. Hanem azt hiszem, ott a másik országban nem olyan vígak, mert mindig bánattal indulnak el és mindig táncolva érkeznek vissza.